Második fejezet

Irizáló kék

Connor hideg szelet érzett az arcán. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, és erős fájdalomra számított, de a várt érzés elmaradt. Felkönyökölt és döbbenten vette észre, hogy este van, ő pedig a földön fekszik. Felállt és körül nézett. Kellett néhány perc, mire rájött, hogy hol van egyáltalán. Leporolta magát, és miközben elindult a sötét utcán, egyre csak az járt a fejében, hogy mi történt vele. Hogy került a városnak ebbe a részébe, és ami a legfontosabb: mit csinált, vagy mit csináltak vele, amiért itt van?

    Zsebre vágta a kezét, hogy ne fázzon annyira, és úgy nézett fel a csillagos égre, mintha onnan várná a válaszokat.

  Ahogyan az utcákat rótta, hálát adott a kiskori önmagának, amiért annyit csatangolt annak idején, mert így bárhonnan gond nélkül haza talált. Az órája nem volt nála, de úgy érezte, talán csak tíz perc telhetett el, amikor befordult az utcájukba. A házak mentén végig haladva, egy kutya csaholva nekiugrott az egyik kerítésnek, mire Connor cifrát káromkodott. Kell még ennek is a szívrohamot hoznia rá!

    A kutya nem hallgatott el egészen addig, amíg fel nem ment a házához vezető néhány lépcsőfokon. Végig tapogatta a zsebét, és sóhajtva meredt az égre, ugyanis rájött, hogy nem vitt magával lakás kulcsot. Fogalma sem volt, hogy hány óra van, és kettős érzés keletkezett benne, vagyis nem akarta felkelteni a családját, de valahogyan pedig be kellett jutnia a lakásba. Minden bátorságát összeszedve hármat koppantott az ajtón. Ahhoz képest, hogy arra számított, már mindenki alszik, és még ötször meg kell ismételnie a kopogást, az ajtó néhány másodpercen belül zörögve kinyílt, és a küszöbön ott állt anya, hálóköntösben, kusza hajjal, nyugtalanságtól karikás szemmel. Pár másodpercig nem szólt semmit, aztán szorosan a karjába zárta a fiát. Ám mielőtt még Connor megkönnyebbülhetett volna, hogy elmarad a büntetés, anya eltolta magától, és szikrázó szemmel meredt rá.

    - Connor Spark! Hol a fészkes fenében voltál? Mit csináltál? Miért nem szóltál egy árva szót sem? Halálra aggódtam magam, apádról nem is beszélve! És a kis Elly! Igazán gondolhattál volna rá is, ha már ránk nem gondoltál!

Ilyen és ehhez hasonló szemrehányások zúdultak a fiúra szüntelenül, ő pedig vörös arccal, lesütött szemmel hallgatta őket. És még igazat is adott volna anyának, de sajnos még ő maga sem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre.

    - Rosszul lettem a zeneórám előtt – mondta halkan. Nem tudta mihez hasonlíthatná azt a pokoli kínt, amit átélt a folyosón. – Mintha mindenem lángba borult volna…

Anya elkerekedett szemmel nézett rá.

    - Ne kezdj nekem halandzsázni, Connor! Mit csináltál? Az igazat mond, légy szíves!

    - Ez az igazság! – Connor védekezően maga elé emelte a kezét, és tényleg nem tudta mit mondhatna még. – Azt hiszem… elájulhattam, vagy mi. Amikor felébredtem már este volt, én pedig az utcán feküdtem, teljesen máshol, mint a zenesuli.

    - Peter! – kiáltotta anya, és felesége szavára rögtön megjelenet a férfi a nappali ajtajában. – Azt hiszem itt az idő. – Arca komor ráncokba rendeződött.

    - Idő? – rémült meg Connor. – Milyen idő? Mire?

    - A fiúnk drogozott! Mond el fiam, kitől kaptad? Egyáltalán miért tetted? Oh, istenem Peter, én vagyok a hibás! Mit rontottam el? Nem vagyok elég jó anya!

    - Nem, anya, kérlek nyugodj meg! – Connor az asszony vállára tette a kezét. – Kérlek, hidd el, nem drogoztam. Sosem tenném, nincs is okom rá. Ennyire nem bízol bennem? Ugyan már!

Anya bizalmatlanul méregette Connort.

    - De akkor… nem értem ezt a sok sületlenséget, amit összehordasz. Mitől mástól lenne, ha nem a kábítószertől?

A fiú megrázta a fejét.

    - Én magam sem értem. Fogalmam sincs mi történt velem.

Anya vadul emelkedő és süllyedő mellkasa elárulta, hogy még mindig nem tért teljesen magához a sokkból. Ekkor könnyfátyol úszott a szeme elé, és szorosan magához ölelte a fiút.

    - De legalább itthon vagy! – suttogta. – Jobban aggódtam, mint bármikor máskor! Annyira féltem, hogy bántani fog! És amikor nem jöttél haza… jaj, Connor!

    - Egy pillanat – Connor finoman eltolta magától anyát. – Mit mondtál, ki fog engem bántani?

    - Oh – Anya arcán egy pillanatig zavarodottság suhant át. – Hát persze, te még nem láttad.

    - Micsodát?

    - A neten rengeteg videó és hír van róla. Nézd csak meg.

Connor homlokráncolva indult el a szobájába, de anya még utána szólt:

    - Ellyt fel ne ébreszd!

Dehogy ébreszti, majd hülye lenne. Jobb, ha a húga nem tud semmiről. Finom mozdulattal behajtotta maga mögött az ajtót, és a szoba sötétjében odatapogatózott az íróasztalához. Bekapcsolta a laptopját, és a hirtelen felvillanó éles fény egy pillanatra elvakította. Amíg magához tért a rendszer, hozott magának a konyhából egy pohár vizet, és végre megláthatta hány óra van: este tíz volt. Élesen beszippantotta a levegőt, de visszafogta magát. Most nem borulhat ki, amikor mindenki láthatja. Még a végén tényleg azt fogják hinni, hogy drogozik.

    Amint megnyitotta a böngészőt, rögtön a hírportál ugrott fel elsőnek, és Connornak nem is kellet sokat görgetnie, hogy megtalálja a hírt, amiről anya beszélt.

„Agresszív földönkívüli rombolja a belváros utcáit!” – üvöltötte a főcím, és Connor ráklikkelt a cikkre. Az oldal pillanatokon belül betöltődött, és a fiú olvasni kezdte a szöveget.

 Ki meri többé azt állítani, hogy földönkívüliek nem léteznek? A mai nap ezt megcáfolta, ugyanis városunk több lakosa is felfigyelt a furcsa külsejű, fiatalnak tűnő egyénre, aki az utcákat járva ordenáré módon üvöltözött, megjegyzéseket tett más járókelőkre, és fellökött mindenkit, aki az útjába került. Járókelőket kérdeztünk a helyzetről, senki nem érti ki ez, sokan attól tartanak, eljött a világ végre. Egyenlőre semmi biztosat nem mondhatunk, mert az idegen lénynek néhány óra múlva nyoma veszett, és a Rendőrkapitányság emberei sem bukkantak a nyomára.

„Én nem tartom közveszélyesnek” – nyilatkozta a rendőrkapitány. – „Eddig nem tett semmit, amivel ártott volna nekünk, csupán hangos volt, és kötetlen. Remélem ez így is marad. Kérek mindenkit, őrizze meg a nyugalmát, és ha esetleg szemben találja magát a lénnyel, semmiképp se essen pánikba, hanem hívja a 107-et. Köszönöm.”

Az esetről képek és videófelvételek is készültek, amelyek megtekinthetők az alábbi linken.

Connor idegesen a magadott linkre kattintott, és hirtelen valami kellemetlen bizsergés kerítette hatalmába, amikor megpillantotta az első fényképet a lényről.

  Egy fiú volt, talán még korabeli is lehetett volna. Irizáló kék bőrére rávetült a fény, vörös haja olyan volt, mintha valódi tűzből állna. Narancsvörös szemében Connor számára ismeretlen hév lángja lobogott. A lény maga volt a megtestesült magabiztosság. Kihúzott háttal állt, csípőjén lazán lógott kissé kopott farmerja, fekete bőrdzsekit viselt, fülén pedig egy jókora fejhallgató foglalt helyet.

  Connor hátán végig futott a hideg. Tovább lapozott egy másik képre, ami a másik oldalról készülhetett, mert eddig nem vette észre a fiú bal szeme köré tetovált cirkáló mintát. Laza mosollyal pózolt a kamerába, a következő képen pedig még kacsintott is. Connor mérgesen fújta ki a levegőt, és ellökte magát az asztaltól. Mi a fenét képzel ez magáról? Kiment a konyhába, és egy kistányérra néhány darab kekszet vett magának. Visszament a szobába, és egy videóra kattintott. Csak tíz másodpercből állt. Az első pár másodpercben még csak a tömeg látszott, majd egy pillanattal később a kék bőrű srác a kamera elé ugrott, majd egészen közel hajolva, mély hangján megszólalt:

    - A nevem Ray. – Egy flegma vigyor kíséretében két ujjával intett a kamerának, aztán eltűnt a tömegben.

Connor összeráncolt homlokkal dőlt hátra a székében, és csak úgy kattogott az agya. Ez a fickó teljesen bolond, de legalább ártalmatlan. Na de hogy hogy keveredett ide és miért, arra tippje sem volt. Szívesen elbeszélgetett volna egy kicsit ezzel a magát lehengerlően jóképűnek gondoló sráccal.

    Ekkor halk léptek zaja ütötte meg a fülét, és felnézett. Elly állt az ajtónyílásban.

    - Elly? Miért nem alszol? – nézett rá kérdőn a fiú.

    - Nem jöttél haza – suttogta szemrehányóan a kislány, és belépett a szobába.

    - Jól vagyok – felelte Connor. – Nem történt semmi baj.

Elly a képernyőre nézett.

    - Ismered Rayt?

    - Nem, most láttam először.

    - Kár, pedig tök jó fej.

    - Ezt úgy mondod, mintha te ismernéd.

Connor felkapott egy kekszet és elroppantotta a fogai közt.

    - Ismerem – mondta Elly tágra nyílt, ártatlan szemmel.

    - Tessék? – Connor szájában megállt a falat. – Honnan ismerheted? Nem is találkoztál vele!

A kislány arca hirtelen eltorzult, és vörös foltok jelentek meg a bőrén. Néhány pillanat múlva kibuggyantak az első könnycseppek is.

    - Sosem hiszel nekem!

    - Dehogynem hiszek! – A fiú Elly szájára tapasztotta a tenyerét, így próbálva meg elhallgattatni. – Hagyd abba a sírást, felébrednek anyáék!

Elly hüppögve elhallgatott, és apró kezével Ray felé intett.

    - Voltunk anyuval a boltban, miután te elmentél gitárra. Amikor végeztünk, még odaszaladt a közeli újságosbódéhoz, mert észrevett valakit, akit ismert. Én addig a játszótéren vártam rá. Ray a mellettem lévő hintába pattant bele. Először megijedtem tőle, de aztán nem bántott, és nagyon kedves volt.

    - És… anya? – Connor alig mert levegőt is venni, nehogy elszalasszon akár egy szót is abból, amit Elly mond.

    - Anya nem látta meg. Ray elment, mielőtt visszajött értem.

    - Nekem nem tűnik szimpatikusnak – vonta fel a szemöldökét Connor, és sanda pillantást vetett a kék fiú fotójára.

Elly rámosolygott a sötétben.

    - Pedig nagyon hasonlítotok ám! – Ujjával a képernyőre bökött. – Még a piercingetek is ugyanott van!

Connor megérintette a kis fémkarikát a bal szemöldökén. Most, hogy alaposabban megnézte, neki feltűnt a kis testékszer, ami valóban ugyanott helyezkedett el Ray szemöldökén is.

    - Ez nevetséges – motyogta félhangosan, de igazából azt se tudta, mire mondja.

    - Szerintem inkább érdekes – csillogott Elly szeme izgatottan. – Szerinted nem?

    - Nem, Elly, azt hiszem túl késő van. Neked főleg. – Az ajtó felé tessékelte kistestvérét. – Menj szépen aludni.

A lány arcán duzzogó kifejezés jelent meg, de aztán megenyhültek a vonásai.

    - Mindig ezt csinálod – kuncogott jóízűen.

    - Micsodát?

    - Ha valami, amit hallasz és nem tetszik, úgy teszel, mintha nem is létezne. Ez olyan mókás – kacarászott tovább, Connor pedig megcsóválta a fejét. A mozdulat tele volt fáradsággal és türelmetlenséggel.

    - Na, épp eleget csiviteltél mára. Most pedig eredj, vissza az ágyba!

Amint húga elhagyta a szobát, Connor újra megnézte magának a képet. Valóban fedezett fel hasonlóságokat közte és Ray között. Az orruk íve ugyanaz volt. A szemük formája is. Mi ez a furcsa egyezés?

Kilépés nélkül nyomta ki a laptopot, nem akart többet agyalni a dolgon. Egy hosszú, pihentető alvásra vágyott csupán, ami után elfelejtheti ezt a napot.

    Egy gyors zuhany után bebújt a takaró alá, és lehunyta a szemét.

Azonban csak nem jött álom a szemére. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Raynek valamilyen formában köze van az eszméletvesztéséhez. Mi van, ha ez a srác művelt vele valamit, amíg öntudatlan volt? De még ha ez az elmélet igaz is volna, akkor sem tudta hova tenni a hirtelen fájdalmat és rosszullétet, ami a zeneiskolában rájött.

A zene okozta volna?

Erről eszébe jutott a gitár óra. Vajon elment rá? Hol van az új hangszere, amire oly óvón vigyázott? Keserűség öntötte el a szívét a gondolatra, hogy esetleg valami baja esett.

    Átfordult a másik oldalára, és megdörzsölte az arcát. Akármilyen furcsa és nem idevaló Ray, Connorban felötlött a vele való találkozás elmélete. Talán ő megadhatná neki a válaszokat, akár jók, akár rosszak.

    Már tizenegy óra is elmúlt, és hiába parancsolt rá az agyára, hogy hagyja abba a pörgést, nem járt sikerrel, és nem tudott elaludni. Ide-oda forgolódott az ágyban, hiába számolt bárányokat, vett mély levegőt, vagy próbált teljesen mozdulatlanul feküdni, végül csak a végkimerültség hozta meg a békés öntudatlanságot.