Ötödik fejezet

Duett

    - Connor! – Az éjszaka csendjébe halk suttogás vegyült. A fiú nem ébredt fel, mozdulatlanul feküdt a takaró alatt.

    - Connor – Megnyikordult a parketta, és Connor szeme résnyire kinyílt.

    - Miaz – nyögte rekedten, és esetlenül feltámaszkodott. Pillantása az ajtóra fókuszált, ahol egy apró alak állt mozdulatlanul a küszöbön. Connor szíve hevesen kezdett dobogni, de rögvest le is csillapodott, amint teljesen felküzdötte magát az álomból, és felismerte a húgát.

    - Elly? – motyogta értetlenül. – Mit keresel itt? Baj van?

    - Rosszat álmodtam – suttogta a kislány, és tett egy bizonytalan lépést. – Odabújhatok melléd?

A fiú a párnájára hanyatlott, és ellenállt a kísértésnek, hogy visszaküldje a húgát a szobájába. A telefonja kijelzőjét megnyomva felvillant a pontos idő, és hajnali kettőkor Connor szívesebben aludt volna kényelmesen, és legfőképp egyedül.

    - Gyere – mondta végül sóhajtva, Elly léptei pedig abban a pillanatban felbátorodtak, és néhány másodperc múlva már be is fúrta magát Connor mellé a jó meleg, biztonságos takaró alá.

    - Mit álmodtál? – kérdezte a fiú suttogva, és hagyta, hogy Elly teljesen odabúljon hozzá, és hideg talpát az ő lábszárán melegítse. Ahány hajszála volt, mind égnek állt abban a pillanatban.

    - Rossz emberek jöttek ide, és nagyon egyedül maradtam – szipogta a kislány.

    - Jól van, nyugi – öltele magához Connor. – Most nem vagy egyedül.

Lehunyta a szemét, és erőlködve megpróbált visszaaludni. Aztán a következő pillanatban megszólalt az ébresztője, Connor pedig szitkozódva rúgta le magáról a takarót. Úgy érezte, csak néhány perc telt el, mióta Elly átjött hozzá az éjjel. A kislány békésen szuszogott mellette, a legkevésbé sem vett tudomást az ébresztő zavaróan magas hangjáról. Connor kidörgölte az álmot a szeméből, majd hozzá látott az öltözködéshez. Leballagott a lépcsőn, ahol Apa már a reggeli újságot olvasta, Anya pedig reggelizett.

    - Jó reggelt – mosolygott rá az asszony. – Jól aludtál?

Connor biccentett, nem volt kedve beszélgetni. Gyorsan fogat mosott, majd az előszoba felé menve, hátra szólt:

    - Elly nálam aludt ma éjjel.

    - Igazán? – húzta fel a szemöldökét Apa, és letette az újságot. – Valami baj volt?

A fiú legyintett.

    - Nem vészes. Csak rosszat álmodott, és gondolom titeket nem akart zavarni. Indulok! – intett, és a táskájával a vállán már kint is volt az ajtón. Buszozhatott volna, de nem volt kedve a büdös járművön nyomorogni egy csapat nyugdíjas között. Múltkor felszállt egy szinte üres buszra, ám amikor leült egy helyre, a mögötte jövő idős néni neki állt kiselőadást tartani arról, hogy ő a fiatalabb, adja át neki a helyét. Connor tisztelte az időseket, és általában udvariasan viselkedett velük, de abban a pillanatban legszívesebben megmondta volna a magáét, miszerint a buszon még rengeteg szabad hely van, tessék azok közül választani.

    Így hát hosszú, ruganyos léptekkel sétált, haját borzolta a reggeli szél, a csípős levegő könnyeket csalt a szemébe. Nyugalom vette körül egészen addig a pillanatig, amíg valaki hátulról rá nem ugrott.

    - Szevasz, Connor! – rikkantotta vidáman Alex, amikor elengedte a fiút. Connor megilletődötten köszönt neki, aztán Alex mögé nézve, megpillantotta Robint, Felixet és Tináékat is. Robin bocsánatkérően nézett Connorra, és fejével Alex felé intett.

    - Én mondtam neki, hogy nem jó ötlet.

    - Nem téma – legyintett a fiú.

Együtt lavíroztak tovább az autók forgatagában, és amikor már csak néhány saroknyira voltak az iskolától, Felix hirtelen Connor felé fordult, és matatni kezdett a hátizsákjában.

     - Itt kell lenniük valahol – motyogta, aztán egy győzedelmes kiáltással kiemelt négy vaskos füzetet, és Connor kezébe nyomta. A fiú értetlenül meredt rá, de Felix rögtön megmagyarázta.

    - Mondtad, hogy elolvasnád a képregényünket, így gondoltam kölcsönadom az első néhány számunkat.

Connor szeme elkerekedett, amint belelapozott az egyik füzetbe. Az oldalakon hibátlan, részletgazdagon kidolgozott képsorok szerepeltek. Minden stimmelt, az arányok, a háttér, az árnyékolás, egyszerűen fantasztikusan szép munka volt.

    - Basszus, ez hihetetlen – forgatta folyamatosan a keze között, és nem győzött ámulni. – Egyszerűen csodálatos! Hogy tudtok így rajzolni?

Felix nem válaszolt, de pillantása találkozott Alexével és arcukon egyszerre ragyogott fel a boldogság, látva Connor ámulatát.

    - Amit a kezedben tartasz, az a harmadik szám, de ha megnézed, az első az színes – mutogatta büszkén az egyik füzetet, majd hozzá tette:

    - A többit is ki akarjuk színezni, csak hát ez nem kis munka – nevetett fel zavartan.

    - Nem értem, miért nem akarja senki kiadni – mondta Connor, még mindig elbűvölten nézve az oldalakat.

    - Majd, ha elolvastad a párbeszédeket, utána mond ezt – húzta gúnyos mosolyra az ajkát Tina. – Különben meg induljunk, el fogunk késni.

Connor óvatosan eltette a füzeteket a táskájába, majd a többiek után sietett.

    Az egész nap borzasztóan unalmasan telt, kivéve a történelem órát, amikor a tanárnak kedve támadt feleltetni, így Connor remegő térddel kibotladozott az osztály elé, és a térképet a kezébe véve neki kezdett. Sajnos mivel túl bizonytalan volt, csak négyest kapott, hiába tudta jól az anyagot.

    Az utolsó óra után az ebédlő felé vette az irányt. Robin már várt rá, a menza bejáratából integetett a fiú felé, és amikor Connor közelebb ért, rámosolygott.

    - Milyen volt a napod?

    - Tűrhető. És a tiéd?

    - Az enyém is. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ma zenesuli! – Robin szeme izgatottan csillogott, szinte már hallotta felcsendülni imádott dallamait a zongoráján.

Connor arcából kifutott a vér, és bizonytalanság áradt szét benne.

    - Most, hogy jobban ismerlek, zenélhetnénk együtt! – javasolta boldogan Robin, aki láthatóan nem vette észre a fiú hangulatváltozását.

    - Képzeld csak el, milyen jól szólnánk együtt!

    - Aha, az klassz lenne – sikerült végre Connornak kinyögnie valami válaszféleséget.

    - Valami baj van? – váltott hangsúlyt Robin. – Ha nem szeretnéd… nem muszáj.

Az igazság az volt, hogy Connor nagyon is szeretett volna együtt zenélni a lánnyal. Elképzelte, amint Robin kecses ujjai végig szaladnak a billentyűkön, édes dallamokat csalva elő a zongorából, és ő közben gitárral kíséri. Még sosem próbálták a két hangszert együtt, és a fiú biztos volt benne, hogy csodálatosan érdekes lenne. A probléma csak az volt, hogy Connornak fogalma sem volt, hol lehet a gitárja, és ráadásul nem volt biztos benne, hogy jó ötlet megközelíteni a zeneiskolát.

    - Semmi baj – vett erőt magán, és halványan elmosolyodott. – Nagyon szívesen kipróbálnám, de nem biztos, hogy ma ott tudok lenni az órán.

    - Ó – sütötte le a szemét Robin. – Miért?

Connor veszettül törte a fejét valami meggyőző kifogáson, ám ekkor Robinra pillantva észrevette a lány arcán végig suhanó csalódottságot, és meggondolta magát.

    - Tudod mit? – kezdte. – Nem érdekel. Elmegyek, és játszunk együtt!

    - Szuper! – lelkesedett azonnal a lány, és vidáman belekarolt a fiúba. – Fantasztikusan fog hangzani! Mit játszunk majd először?

Az asztaluk felé haladva különböző dal ötleteket dobtak fel, és Connor, mint amikor strucc dugja a fejét a homokba, úgy élte bele magát egyre jobban a délutáni zenélésbe. Az időközben kialakult aggodalmat egy legyintéssel elintézte, és igyekezett minél kevesebbet gondolni az esetleges problémák felmerülésére.

    Robinnal lehuppantak egy asztalhoz, és elmélyűlten beszélhettek tovább a zenéről. Connor szinte észre sem vette, amikor Lola és Tina is csatlakozott hozzájuk, annyira lekötötte, amit Robin mondott, és ahogyan beszélt. Nem bírta levenni a szemét a lány hosszú, karamellbarna tincseiről, és mosolygó ajkairól.

    Tina kérdőn Lolára nézett, majd jelentőségteljesen köhintett egyet, mire Connor felocsúdott boldog kábulatából, és rájuk pillantott.

    - Sziasztok. Mi újság?

Tina vállat vont, Robin viszont előhalászott egy nyalókát a táskájából, és vígan mesélni kezdett a napjáról. Részletesen. De úgy, igazán, tényleg részletesen. Connor egy idő után már megbánta, hogy feltette a kérdést, de Robint láthatóan nem zavarta Lola beszédes természete, mosolyogva, teljes figyelemmel hallgatta barátnőjét.

Istenem, ez a lány tökéletes, villant át Connor agyán, de aztán gyorsan másra gondolt. Robin csak a barátja, semmi több. Kár ebbe többet beleképzelni.

De akkor miért mardossa féltékenység, amikor Rayre gondol?

    - Halihó! – Alex szinte kirántotta a széket az asztal alól, majd nagy vehemenciával ráhuppant. Felix ezzel szemben komótosan lepakolt, és alig motyogott valami köszönésfélét.

    - Valami baj van? – fordult oda hozzá Connor előként, és a többiek is felfüggesztették a beszélgetést. Felix megrántotta a vállát és kedvetlenül turkált az ételben.

    - Mond már el – nógatta Robin, aki nem bírta a feszült helyzeteket. Nem szerette, hogyha húznak, halasztanak egy fontos bejelentést, csak hogy betegre izgulja magát az alatt a harminc gyötrelmes másodpercig.

    Felix azonban csendben maradt, és inkább a szájához emelt egy kanálnyit az ételből, csak hogy ne kelljen beszélnie. Alex a szemét a plafon felé fordította, majd erőltetett vigyort küldött testvére felé.

    - Valaki tönkretett néhány oldalt az egyik számunkból.

    - A közös képregényetekből? – döbbent meg Connor, és tekintete találkozott Robinéval, aki megütközve pillantott fel.

    - Mit csinált? – kérdezte halkan, de ez a hangsúly vészjóslóbb volt, mintha kiabált volna. Mielőtt Felix válaszolhatott volna, Alex hátradőlt a széken és így szólt:

    - Azért nem kell ennyire begyulladni. Csak pár lapról van szó, ami…

    - Csak pár lap? – Felix szemében hideg fény villant. – Az a pár lap életem legjobb karakterábrázolását és háttereit ábrázolta, de tudom, neked ez csak pár lap! – kiáltotta gúnyosan, és ujjával idézőjeleket karcolt a levegőbe, amikor kimondta a „csak” szót.

    - Felix – tette bátya karjára a kezét Alex nyugtatóan. – Nincs para, bármikor újra rajzolod…

    - Ezt te nem érted! – sziszegte a fiú, majd felállt, és erősen belökte a széket az asztal alá. Szeme idegesen járt ide-oda, mintha valami kibúvót keresne. Végül megrázta a fejét, majd se szó se beszéd, elment.

    - Hát, ez nem alakult túl jól – törte meg a csendet Lola kis idő hallgatás után.

    - Majd megbékél – legyintett Alex, és enni kezdett.

    - Téged ez nem érdekel? – csodálkozott Connor. Úgy ismerte meg a fiúkat, mint akiknek szemük fénye a képregény sorozatuk.

Alex lenyelte a falatot, majd nyugodt hangon megszólalt.

    - Dehogynem. Szét tudnám verni azt, aki tette. De tényleg csak pár oldalról van szó. Annak a degenerált nyomoréknak, aki kitépte, van most két lapja, nekünk meg öt tele füzetünk. Na, ki járt jobban? – kacsintott, és győzedelmes mosolyra húzta a száját. A fény megcsillant az alsó ajkában lévő fémkarikán, és Connor akaratlanul is megérintette a saját piercingjét a szemöldökén.

    - A piercing-csapat összetart, nem? – nézett Alexre, aki elvigyorodott és az öklét tartotta.

    - Ahogy mondod, kisapám!

Connor jókedvűen összeöklözött a fiúval, azonban nem kerülte el a figyelmét Robin komor tekintete. Már épp azon volt, hogy megkérdezi, mi a baj, amikor Lola egyszer csak felvisított. A szája elé kapta a kezét, és szó szerint elvörösödött. Piros arca remek kontrasztot alkotott szőke hajával. Azonnal Robin arcába tolta a telefonját, és a lány arca hirtelen Loláéhoz hasonló árnyalatot öltött.

    - Úristen – motyogta zavartan. – Küld át. Azonnal küld át. Ez lesz az új háttérképem.

Alex úgy nézett Connorra, mintha valaki arra kérte volna meg, hogy fejben vonjon gyököt.

    - Ezek most…? – akarta kérdezni, de mielőtt be tudta volna befejezni a kérdést, Robin máris felé mutatta a mobilját.

Amint megpillantotta, Connor gyomra bukfencet hányt, és érezte, amint kellemetlen érzés keríti hatalmába.

    A kép Rayt ábrázolta, egy nagyon előnyös szögből fotózták, és mint aki ezzel tisztában is van, öntelten vigyorgott a kamerába. Connort szabályosan dühítette ennek az alaknak a magabiztossága.

Esetleg nem az zavar, hogy benned ez nincs meg?

Nem! Nem, őt ez egyáltalán nem zavarja. Nem is érdekli! Tényleg. Tökéletesen jól érzi magát, úgy ahogy most van.

Dehogynem zavarja.

Összeszorította a fogát, és felállt az asztaltól.

    - Mennem kell – morogta lesütött szemmel, Robin pedig alig felpillantva intett neki. Connor arca megnyúlt a csalódottságtól. A lányt az sem érdekli hova megy, miért megy. Miért is érdekelné? Amikor azonban fordult volna el, Robin utána szólt:

    - Délután duett! – mosolygott, és a fiú erőlködve kisajtolt magából egy válaszmosolyt. Nem sikerült túl hitelesre, de Robin nem vette észre, túlságosan lekötötte a figyelmét Ray képeinek részletes áttanulmányozása.

***

Connor arcába hideg szél vágott, összevissza borzolta a haját. Dühödten rugdalt egy kavicsot maga előtt, és nem bírta kiverni a fejéből Robin csillogó tekintetét, ahogyan arra a fotóra nézett.

Röhej az egész. Miért is izgatja magát emiatt? Hiszen ő nem akar semmit a lánytól. Csak baráti szálak fűzik őket egymáshoz, sőt még azok sem nagyon. Igazából, ő csak félti, nehogy Ray kihasználja. Igen, mint egy féltő barát, semmi több.

Ugye?

    Hirtelen éles dudaszó hasított a fülébe, Connor pedig megtorpant. A nagy gondolkodás közepette, nem figyelt eléggé, és majdnem átment a zebrán, a piros lámpán. A sofőr hevesen gesztikulálva üvöltött, és Connor hálás volt az autó hangszigetelésének. Visszalépett egyet a járdaszigetre, és körülnézett. Egy lélek sem volt körülötte. Nézte a szemben lévő épületeket, a kis kocsmát, a fodrászt és az élelmiszer boltot, és csak arra tudott gondolni, hogy mekkora lúzer, ahogyan itt áll a piros lámpánál, amikor nem hogy autó, de ember sem jár erre. Átmehetne a piroson. Senki nem látná, és nem történne semmi baj. A felsőbb éves srácok is állandóan csinálják, ő miért ne tehetné meg?

    Túlgondolja az egészet. Egyszerűen csak átszalad az úton. Nem lesz gond.

Átszaladt az úton. Büszkén nézett körbe, amikor eszébe jutott, hogy senki nincs az utcán. Remegő kézzel megigazította a táskája pántját, és megrázta a fejét. Milyen nevetségesen viselkedik!

    Az előtte álló kocsma ajtaja kinyílt, és egy erősen ittas állapotban lévő férfi botladozott ki rajta. Dereka szinte derékszögbe hajlott, bárgyún meredt előre, és erősen kapaszkodott az ajtóba, nehogy elessen.

   Bent hangos zene szólt, a részeg megpróbált énekelni valamit, de láthatóan beszélni is alig tudott nem hogy énekelni. A dallam kiáramlott az utcára, és Connor ujja megfeszült a vállpántján. Tenyere izzadni kezdett, és szíve vad vágtába kezdett, amikor megértette, mi fog történni mindjárt. A fájdalom az ereit égette, aztán már csak azt vette észre, hogy a földön térdel, fejét a két keze közé fogja és zihálva kapkod levegő után.

És akkor sötétség borult rá. 

Negyedik fejezet

Ájulás

Robin ököllel rávert az ajtóra, mire Tina megcsóválta a fejét.

    - Hagyd már abba és menjünk.

Robin figyelmen kívül hagyta a beszólást, és Lolára meredt.

    - Kapcsold már ki!

Lola összerezzent az éles hangra, és megbántva kinyomta a zenét. Az édes csend betöltötte a folyosót, egy pillanatra egy hang sem hallatszott.

    - Szerintem becsöngettek – szólalt meg óvatosan Alex, és fürkészve végignézett a kihalt folyosón.

    - Connor, utoljára mondom, gyere ki! – kiáltotta Robin, Lola pedig izgatottan tördelte a kezét. Tina unottan rágózott.

Hirtelen kinyílt a szertár ajtaja, és a fiú lépett ki rajta. Robin már vette is a levegőt, hogy megkérdezze, mi a franc volt ez az egész, de amit Connor arcán látott, megállította. A fiú szemében színtiszta rémület és értetlenség csillogott.

Robin megköszörülte a torkát, és kicsit nyugodtabb hangnemben kérdezte:

    - Jól vagy?

Connor bizonytalanul biccentett, ám látszott rajta, hogy körülbelül azt sem tudja hol van.

    - Elnézést, nem tudom mit gondolnak magukról, de a csengő mindenkire vonatkozik! – harsant mögöttük egy éles hang, amit hallva, Connorék egy emberként fordultak meg. Az idősödő matematikatanár állt mögöttük, orrára csúszott szemüvege mögül szigorúan nézte őket.

    - Elnézést – hebegte Lola. – Már megyünk is. Majd találkozunk! – vettet jelentőségteljes pillantást Robin irányába, a lány pedig biccentett.

    - Gyere! – Megragadta Connor karját, és húzni kezdte maga után. A fiú kábultan pislogott, homlokán verejtékcseppek ütköztek ki.

    - Hova megyünk? – motyogta kásás hangon. Robin hátra nézett a válla felett, és aggódva csóválta a fejét.

    - Az orvosiba.

Connor nem reagált, hagyta, hogy a lány vezesse. Miközben szelték a folyosókat, az agyát betöltötték az ájulása előtti képek. Emlékezett a tiszta, megdöbbentően erős fájdalomra, ami abban a pillanatban cikázott át a testén, amikor meghallotta a Lola telefonjából szóló számot. Mi köze lehet ennek a zenének?

  Robin megtorpant egy ajtó előtt, és bekopogott.

    - Menj! – engedte el a fiút. – Mond el, mi történt, majd ők segítenek neked.

Connor lenyomta a kilincset, és beljebb lépett. Az asszisztens sétált oda hozzá, és összehúzott szemmel méregetni kezdte.

    - Miben segíthetek? – kérdezte. Connor megköszörülte a torkát, ám hirtelen azt sem tudta mit mondjon. Mégis, hogy magyarázhatná el, ami történt, amikor még ő maga sem képes megérteni?

    - Elájultam – mondta végül. Ekkor már a suli orvos is odajött, és leültette a fiút egy székre.

    - Mi történt? – kérdezte barátságosan.

    - Nem is tudom… Ebéd után történt. Vagy közben…

    - Falfehér vagy azt látom. Gyere, megmérjük a vérnyomásodat.

Connor hagyta, hogy feltűrjék a ruhája ujját és szinte teljesen elszorítsák a karját a vérnyomásmérővel. Az orvos hümmögött.

    - Teljesen normális. Akkor valami más állhat ennek a hátterében.

Kicsi lámpával belevilágított a fiú szemébe, megnézte a torkát, felfektette a vizsgálóasztalra, és megnyomkodta a hasát, tulajdonképpen minden olyan vizsgálatot elvégzett, aminek köze sem volt egy esetleges ájuláshoz, de Connor tűrte. Nem tudta, mennyi ideje lehet itt, és hogy Robin vár-e még rá, vagy már elment az órájára.

  Az orvos végül leültette a vizsgálóasztalra, és egy zacskó szőlőcukrot, meg egy pohár vizet adott neki.

    - Pihenj egy kicsit, lehet, hogy csak kimerültél. Ha bármi van, szólj nekem, vagy Nicole-nak – intett az asszisztens felé, majd miután Connor bólintott és megköszönte a segítséget, magára hagyta a fiút.

    Connor a zacskóba nyúlt, és kivett két szem cukrot, majd a szájába dobta őket. Azonnal olvadozni kezdtek a nyelvén, néhány korty víz segítségével pedig hamar feloldódtak. Hanyatt feküdt a lefóliázott asztalon és lehunyta a szemét. Teljes csend vette körül, az agya pedig megállás nélkül zakatolt. Egyszerűen nem talált logikus magyarázatot arra, ami történt. Ráadásul nem először. Igaz, most talán rövidebb ideig tartott, mint legelőször, bár ebben nem lehetett biztos, mert az időérzékét teljesen elvesztette az ilyen alkalmakkor.

  Mind két kezével végig szántotta a haját, és a szemüvege alá benyúlva megdörzsölte a szemért, de úgy, hogy csillagokat látott. Felült, kiitta a maradék néhány korty vizet, majd, amikor távozni készült, az orvos jelent meg előtte.

    - Már jobb az arcszíned – állapította meg. – Biztos jobban érzed magad?

Connor bólintott.

    - Igen, köszönöm.

Elhagyta az orvosit, és bár nem lepődött meg azon, hogy Robin nincs ott, egy kicsit elszomorodott, mert azért félig meddig arra számított, hogy a lány várni fog rá.

  Az óra utolsó tizenöt percére esett be, és miután tőmondatokban elmondta a bent lévő tanárnak, hogy mi történt, le is ülhetett a helyére, hátra, a megszokott kis sarokba, ahol senki nem figyel rá. Végül nagysokára megszólalt a csengő, és Robin abban a pillanatban pattant fel a székéről, majd sietett oda Connorhoz, hogy megkérdezze mit mondott az orvos.

    - Minden normális. Semmi rendellenességet nem vett észre rajtam – kortyolt bele a fiú az üdítőjébe.

    - De hát az hogy lehet? – csodálkozott a lány. – Emberek nem csinálnak ilyeneket csak úgy…

    - Tudom, én sem értem.

Robin végigsimított egyik karamellszínű tincsén, és elgondolkodva rágni kezdte az ajkát.

    - Rá fogok jönni – fogadkozott, aztán hirtelen elvigyorodott. – Vagy csak ennyire nem tetszett a dal, amit Lola mutatott?

Connor szája széle mosolyra húzódott, és kicsit enyhült a fojtogató feszültség, ami ránehezedett.

    - Meglehet – biccentett nevetve.

Robin mosolyogva megcsóválta a fejét, aztán elővette a telefonját.

    - Loláék azok. Azt kérdezik, jól vagy-e. Írhatom nekik, hogy igen?

    - Persze.

A lány pötyögött egy sort a telefonját, és amikor eltette Connor véletlenül megpillantotta a háttérképet. A kék bőrű lény volt, ami mostanában tűnt fel a város utcáin. Nem hagyhatta szó nélkül.

    - Ray a háttérképed? – kérdezte csak úgy mellékesen.

    - Aha – mosolygott Robin csillogó szemmel. – Olyan helyes! Bárcsak találkozhatnék vele! – sóhajtott fel ábrándozva. – Szerinted szépnek találna? – fordult hirtelen a fiú felé.

    - Nem – csúszott ki az első szó Connor száján, ami eszébe jutott. - Nem úgy értettem! – kiáltott fel rögtön, amint tudatosult benne, hogy mit is mondott az imént. Robin elkerekedett szemmel nézett rá, aztán csak hátrált egy lépést, és ideges mozdulattal lesimított néhány képzeletbeli gyűrődést a ruháján.

      - Hanem?

      - Úgy értem, te gyönyörű vagy, nagyon is, de azért annyira nem, mármint, dehogynem, csak Raynek nem, mármint remélem, hogy nem, vagyishogy… - makogott Connor össze-vissza, és néhány kínos másodperc múlva jobbnak látta inkább befogni a száját, mielőtt még jobban elsüllyedne szégyenében.

    Robin összeráncolt szemöldökkel nézett rá, láthatóan nem igazán tudta, mit szóljon. Végül megrázta a fejét és csak ennyit mondott:

      - Néha nagyon fura tudsz lenni, ugye tudod?

Connor szégyenlősen elmosolyodott, mire Robin nevetve a vállára kapta a táskáját és elhagyta a termet.

***

      - Milyen volt a napod? – kérdezte Anya, amikor Connor hazaért. A fiú sóhajtva csóválta a fejét, majd lerúgta a cipőjét és ledobta magát a legközelebbi székre.

     - Szóval inkább ne firtassam – bólintott az asszony megértően.

    - Inkább ne – értett egyet a fiú. – Elly?

Anya a ház másik irányába mutatott.

    - Játszik a szobájában. Minden rendben vele. – Az asztalra könyökölt, és félre söpörte a frufruját a homlokából.

    - Tényleg, hogy működött tegnap az új gitárod?

    - Nagyon jól! – felelte Connor talán kicsit túl sietve, és nyelt egy nagyot. Azóta sem tudja, hol lehet imádott hangszere, és hideg borzongás futott végig rajta a gondolatra, hogy mi történhetett vele azon az éjjel.

    - Egyszer majd szeretnélek hallani, ahogyan játszol – mosolyodott el Anya, és szemében felcsillant a fia iránt érzett büszkeség.

    - Talán majd máskor – felelte Connor sietve, és a szobája felé vette az irányt. Nem érezte jól magát. Bár minden erejével azon volt, hogy ezt az egészet a különös eszméletvesztéseknek tudja be, nem tagadhatta, hogy rossz kedvében velősen közre játszik Robin megmagyarázhatatlan vonzalma Ray iránt. Connor elképzelni nem tudta, mi tetszhet a lánynak abban a felfújt képű lényben, aki még csak nem is ember. Kínjában már arra gondolt, milyen jó lenne, ha a rendőrök elkapnák, és bezárnák egy jó kis cellába. Akkor talán Robin elfelejtené…

    Lehuppant az íróasztala mögötti székre, és bekapcsolta a laptopját. Félig kíváncsian, félig félve böngészett a hírek között, de megnyugodhatott, ugyanis a kék fiú nem bukkant fel ismét. Maradjon is így! Bosszúsan kifújta a levegőt, és hirtelen elszégyellte magát a féltékenykedése miatt. Nevetséges az egész. Mit is gondol? Hogy majd a csendes, gitározó srác hirtelen képes lesz normális emberi kapcsolatok kialakítására? Ugyan már. Ahhoz minimum egy csoda kéne.

Harmadik fejezet

Piercing-csapat

Connor padjára egyszer csak árnyék vetült. Felnézett, nem szokta meg, hogy bárki is odajöjjön hozzá.

    - Hol voltál tegnap zeneóráról?

Connor felismerte a lányt, a neve Robin volt, és egy csoportban voltak a zenesuliban. Amikor elkalandozik a figyelme órán, mindig az ő haját nézi, mert olyan hosszú, és olyan fényes, mintha olvasztott karamell lenne. Gyakran elképzelte, milyen lenne megérteni… Valóban olyan selymes, mint amilyennek gondolja?

    - Nem éreztem jól magam – motyogta válaszul, és egyre kellemetlenebbül érezte magát.

Robin fél kézzel az asztalra támaszkodott, és kifésült néhány tincset az arcából.

    - Mi volt a baj? – Arcán aggodalmas kifejezés jelent meg, a fiú pedig meghökkenve húzta fel a szemöldökét.

    - Miért érdekel? – Nem akart ilyen nyers lenni, de nem szokott hozzá, hogy bárkit is érdekelje, hogy mi van vele.

Robin szemében megbántottság csillant, és hátrált egy lépést.

    - Csak kérdeztem. – Azzal a vállára kapta a táskáját, és már indult is.

    - Várj! – kiáltott utána Connor. – Bocsánat, nem úgy értettem.

Robin megtorpant és hátra nézett a válla felett.

    - Hát, hogy máshogy?

Connor a hajába túrt.

    - Csak… nem nagyon szól hozzám senki. Kivéve persze, ha bántatni akarnak – mosolyodott el keserűen. – És nem tudtam, hogy te miért…

    - Azt hitted, én is csak bántani akarlak?

    - Nem tudom – sütötte le a szemét a fiú.

    - Nem akartalak. Bár most beszélgetek veled először úgy igazából, kedves srácnak tűnsz.

Robin félénken elmosolyodott, Connor pedig meglepetten viszonozta.

    - Nekem… lassan mennem kell… mindjárt becsöngetnek – mondta a lány, és mintha elpirult volna kissé. Elindult ki a teremből, de Connor utána szólt:

    - Merre lesz órád?

    - Ööö, a másodikon.

    - Ne kísérjelek el? – Connor maga sem tudta, honnan szedte a bátorságot, hogy ezt megkérdezze, de amikor Robin mosolyogva bólintott, örült neki, hogy megtette. Becsöngetésig beszélgettek, aztán mindketten mentek a maguk órájára.

    Amikor legközelebb találkoztak, már ebédidő volt, a folyosók pedig tömve voltak a menzára igyekvő diákokkal.

    - Szia, Connor! – üdvözölte a lány mosolyogva a fiút, amikor észrevette a folyóson. – Nincs kedved velünk ebédelni?

    - Veletek? – kérdezett vissza Conor bizonytalanul. Robin legyintett.

    - Ne izgulj, rendes srácok. Na, jössz?

    - Igen, persze.

A fiú követte Robint az asztalok mentén. A lány kis idő múlva megállt egy nagyobb asztal mellett, mire az ott ülők mind felnéztek rájuk.

    - Emberek, ez itt Connor. Egy zenesuliba járunk. Kedves srác.

Connor zavartan kihúzott egy szabad széket, és megpróbált a lehető legtermészetesebben leülni. Rajta és Robinon kívül még négyen ültek az asztalnál, két fiú és két lány.

    - Ők itt Alex és Felix, testvérek – mutatott Robin a fiúkra, akik kezet fogtak Connorral.

    Mind két srácnak rövid, tüsis haja volt, kék szemükkel kíváncsian vizslatták Connort. Az egyik az orrában, a másik a száján viselt piercinget.

    - Szuper! – szólalt meg a testvérpár közül az, amelyik közelebb ült a fiúhoz. – Megvan a piercing-csapat!

Amikor Connor nem nevetett velük, a szőke srác a szemöldöke felé bökött.

    - Érted. Nekünk a szájunkon és az orrunkon van, neked a szemöldöködön. Piercing-csapat!

    - Aha – Connor érezte, hogy furcsa kis grimasz jelenik meg az arcán.

    - Ah, ne is foglalkozz velük – forgatta a szemét Robin. – Megrekedtek egy óvodás szintjén.

    - Tina és Lola – fordult a két lányhoz, akik eddig csendben figyelték a beszélgetést.

Connor megkönnyebbülten nyújtott kezet a lányoknak. Őket sokkal könnyebben meg tudta különböztetni, mint a fiúkat.

    Tina barna haja rövid volt, frufruja és a fazonja Kleopátráéra emlékeztette a fiút. Sötét szeme vastagon ki volt húzva fekete szemceruzával, telt ajkán bordó rúzs csillogott. Akár szépnek is lehetett nevezni a maga módján. Connor kíváncsi lett volna, milyen a sok smink nélkül.

    Lola ezzel szemben szőke, természetes szépségnek bizonyult. Egyáltalán nem volt rajta smink, hosszú egyenes haja a vállára omlott, pisze orrán pedig egy hatalmas lencséjű szemüveg ült.

    - Milyen hangszeren játszol? – kérdezte Lola kedvesen, és előrébb hajolt.

    - Gitáron. – Connor belekortyolt az üdítőjébe, és közben megpróbálta lecsillapítani verdeső szívét.

    - Az klassz – lelkesedett Lola. – A nővérem is gitározott, csak aztán abba kellett hagynia, mert nem fért bele az időbe.

    - Nagyon tehetséges! – fűzte hozzá Robin, Connor pedig érezte, amint az arcába szökik a vér.

    - Ne túlozz, annyira nem vagyok jó.

    - Dehogynem! – Robin bosszúsan összeráncolta a szemöldökét, láthatóan bosszantotta, hogy a fiú nem adott neki igazat.

    - Itt van most a gitárod? Játssz valamit, aztán meglátjuk, mennyire igaz, amit Robin mond – kacsintott az egyik fiú.

    - Alex! Tudom, hogy igazam van. – Magabiztosan hátradőlt a széken. – Mutasd meg neki Connor!

    - Az a helyzet, hogy most nincs itt a gitárom – mondta a fiú és újra eszébe jutott, hogy vajon mi történhetett imádott hangszerével. – Igazából nem tudom, hol van.

    - Az meg hogy lehet? – ráncolta össze a homlokát Tina.

Connor most már bánta, hogy kicsúszott ez a mondat a száján.

    - Nem tudom.

Egy darabig csend volt, aztán Alex vállon lökte.

    - Frankón fura vagy, ugye tudod?  

Connor nem válaszolt, hirtelen nagyon kínosan érezte magát.

    - Ezt ne vedd magadra – mosolyodott el halványan Lola. – Alex mindenkivel ilyen.

A fiú vállat vont, majd megkérdezte:

    - Nektek mi a hobbitok?

Tina és Lola összepacsiztak.

    - Sport. Versenyszerűen lovaglunk mind a ketten.

    - Nekem lenne egy javaslatom a lovaglás helyszínét illetően… - Felix arcán farkas vigyor jelent meg, és amikor Tina fejbe vágta, összeröhögött a bátyjával.

    - Idióták – fújtatott idegesen Tina. – Zseniális művészek mind a ketten, de idióták.

Connor kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

    - Művészek?

    - Jaja – helyeselt Alex. – Képregényeket rajzolunk. Eddig sajnos senki nem akarta őket kiadni, de nem adjuk fel.

    - Elolvashatom majd valamelyiket?

    - Naná! – vidult fel Felix, és a többiekre vigyorgott. – Bírom ezt a srácot!

Robin elmosolyodott és lesütötte a szemét.

    - Én zongorázom – mondta halkan. – De ezt úgyis tudod.

Persze, hogy tudta. Imádta hallgatni, amikor a lány játszott. Hosszú, kecses ujjai varázslatos dallamokat csaltak elő a zongorából, és Connor olyankor úgy érezte, álomvilágban jár, ami gyönyörű és végtelen.

Örökké képes lenne hallgatni.

    - Igen, tudom. Nagyon jól játszol.

Robin mosolyogva felnézett rá, egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát.

Tina megpiszkálta a tányérján lévő ételt.

    - Mit szóltok ehhez a mutánshoz?

    - Ja, a kék bőrűhöz? – Alex keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Én bírom. Jó arcnak tűnik, bár nem találkoztam még vele.

A többiek helyeseltek, egyedül Connor maradt szótlan.

    - Connor? Neked mi a véleményed?

    - Nekem nem szimpatikus. – Megforgatta a karikát a szemöldökében.

    - Miért? – Robin Lolára és Tinára vigyorgott. – Szerintem tök helyes.

    - Akár földönkívüli, akár nem, nem több, mint egy maga mutogató különc alak, aki azt hiszi övé a világ.

    - Hé, hé, nyugi van kis haver – tette Felix a vállára a kezét. – Hátrább az agyarakkal.

    - Tényleg, minden rendben, Connor? – Robin megpróbálta elkapni a fiú tekintetét, de Connor erőnek erejével az asztallapot szuggerálta. Nem akarta bevallani magának, de szíven ütötte Robin megjegyzése Rayre.

    - Igen.

    - Nem hiszek neked. – A lány fahéjszínű szeme elsötétült, és értetlenül a többiekre nézett. Tina unottan vállat vont, Lola azonban felcsillanó szemmel előrébb hajolt. Az ölébe húzta a táskáját, és addig matatott benne, amíg a kezébe nem akadt a telefonja.

   - Tudom, mi kell ide – mondta. – Egy jó kis zene. Hallgassátok csak, ezt a számot tegnap találtam, szerintem nagyon jó!

Connor felpillantott, és a lány kezében lévő fehér készülékre meredt. Tudta, hogy elszúrta a barátkozást, és teljesen magába roskadt emiatt.

  Azonban amikor felcsendült a telefonból a dal, hirtelen egész testében megdermedt. Adrenalin cikázott át az erein, bénító fájdalommal kísérve. Ugyanazt érezte, mint előző nap a zenesuliban.

    - Nekem… mennem kell… - Ennyit még épp sikerült kinyögnie, aztán hanyatt homlok elrohant. Még hallotta maga mögött, amint Robin a nevét kiáltja, és a többiekkel utána futnak. Lola a kezében markolta a telefonját, a nagy sietségben elfelejtette kikapcsolni a zenét. Connor dobhártyája dübörgött, nem akarta, hogy kövessék.

Egy útba eső takarítószertárba rohant, és magára rántotta az ajtót.

    - Connor! Connor, nyisd ki!

De a fiú saját ziháló lélegzetén kívül nem hallott semmit. A Lola telefonjából áradó dal betöltötte a fejét, és egyszer csak azon kapta magát, hogy a földön térdel.

Elvesztette az eszméletét.

Második fejezet

Irizáló kék

Connor hideg szelet érzett az arcán. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, és erős fájdalomra számított, de a várt érzés elmaradt. Felkönyökölt és döbbenten vette észre, hogy este van, ő pedig a földön fekszik. Felállt és körül nézett. Kellett néhány perc, mire rájött, hogy hol van egyáltalán. Leporolta magát, és miközben elindult a sötét utcán, egyre csak az járt a fejében, hogy mi történt vele. Hogy került a városnak ebbe a részébe, és ami a legfontosabb: mit csinált, vagy mit csináltak vele, amiért itt van?

    Zsebre vágta a kezét, hogy ne fázzon annyira, és úgy nézett fel a csillagos égre, mintha onnan várná a válaszokat.

  Ahogyan az utcákat rótta, hálát adott a kiskori önmagának, amiért annyit csatangolt annak idején, mert így bárhonnan gond nélkül haza talált. Az órája nem volt nála, de úgy érezte, talán csak tíz perc telhetett el, amikor befordult az utcájukba. A házak mentén végig haladva, egy kutya csaholva nekiugrott az egyik kerítésnek, mire Connor cifrát káromkodott. Kell még ennek is a szívrohamot hoznia rá!

    A kutya nem hallgatott el egészen addig, amíg fel nem ment a házához vezető néhány lépcsőfokon. Végig tapogatta a zsebét, és sóhajtva meredt az égre, ugyanis rájött, hogy nem vitt magával lakás kulcsot. Fogalma sem volt, hogy hány óra van, és kettős érzés keletkezett benne, vagyis nem akarta felkelteni a családját, de valahogyan pedig be kellett jutnia a lakásba. Minden bátorságát összeszedve hármat koppantott az ajtón. Ahhoz képest, hogy arra számított, már mindenki alszik, és még ötször meg kell ismételnie a kopogást, az ajtó néhány másodpercen belül zörögve kinyílt, és a küszöbön ott állt anya, hálóköntösben, kusza hajjal, nyugtalanságtól karikás szemmel. Pár másodpercig nem szólt semmit, aztán szorosan a karjába zárta a fiát. Ám mielőtt még Connor megkönnyebbülhetett volna, hogy elmarad a büntetés, anya eltolta magától, és szikrázó szemmel meredt rá.

    - Connor Spark! Hol a fészkes fenében voltál? Mit csináltál? Miért nem szóltál egy árva szót sem? Halálra aggódtam magam, apádról nem is beszélve! És a kis Elly! Igazán gondolhattál volna rá is, ha már ránk nem gondoltál!

Ilyen és ehhez hasonló szemrehányások zúdultak a fiúra szüntelenül, ő pedig vörös arccal, lesütött szemmel hallgatta őket. És még igazat is adott volna anyának, de sajnos még ő maga sem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre.

    - Rosszul lettem a zeneórám előtt – mondta halkan. Nem tudta mihez hasonlíthatná azt a pokoli kínt, amit átélt a folyosón. – Mintha mindenem lángba borult volna…

Anya elkerekedett szemmel nézett rá.

    - Ne kezdj nekem halandzsázni, Connor! Mit csináltál? Az igazat mond, légy szíves!

    - Ez az igazság! – Connor védekezően maga elé emelte a kezét, és tényleg nem tudta mit mondhatna még. – Azt hiszem… elájulhattam, vagy mi. Amikor felébredtem már este volt, én pedig az utcán feküdtem, teljesen máshol, mint a zenesuli.

    - Peter! – kiáltotta anya, és felesége szavára rögtön megjelenet a férfi a nappali ajtajában. – Azt hiszem itt az idő. – Arca komor ráncokba rendeződött.

    - Idő? – rémült meg Connor. – Milyen idő? Mire?

    - A fiúnk drogozott! Mond el fiam, kitől kaptad? Egyáltalán miért tetted? Oh, istenem Peter, én vagyok a hibás! Mit rontottam el? Nem vagyok elég jó anya!

    - Nem, anya, kérlek nyugodj meg! – Connor az asszony vállára tette a kezét. – Kérlek, hidd el, nem drogoztam. Sosem tenném, nincs is okom rá. Ennyire nem bízol bennem? Ugyan már!

Anya bizalmatlanul méregette Connort.

    - De akkor… nem értem ezt a sok sületlenséget, amit összehordasz. Mitől mástól lenne, ha nem a kábítószertől?

A fiú megrázta a fejét.

    - Én magam sem értem. Fogalmam sincs mi történt velem.

Anya vadul emelkedő és süllyedő mellkasa elárulta, hogy még mindig nem tért teljesen magához a sokkból. Ekkor könnyfátyol úszott a szeme elé, és szorosan magához ölelte a fiút.

    - De legalább itthon vagy! – suttogta. – Jobban aggódtam, mint bármikor máskor! Annyira féltem, hogy bántani fog! És amikor nem jöttél haza… jaj, Connor!

    - Egy pillanat – Connor finoman eltolta magától anyát. – Mit mondtál, ki fog engem bántani?

    - Oh – Anya arcán egy pillanatig zavarodottság suhant át. – Hát persze, te még nem láttad.

    - Micsodát?

    - A neten rengeteg videó és hír van róla. Nézd csak meg.

Connor homlokráncolva indult el a szobájába, de anya még utána szólt:

    - Ellyt fel ne ébreszd!

Dehogy ébreszti, majd hülye lenne. Jobb, ha a húga nem tud semmiről. Finom mozdulattal behajtotta maga mögött az ajtót, és a szoba sötétjében odatapogatózott az íróasztalához. Bekapcsolta a laptopját, és a hirtelen felvillanó éles fény egy pillanatra elvakította. Amíg magához tért a rendszer, hozott magának a konyhából egy pohár vizet, és végre megláthatta hány óra van: este tíz volt. Élesen beszippantotta a levegőt, de visszafogta magát. Most nem borulhat ki, amikor mindenki láthatja. Még a végén tényleg azt fogják hinni, hogy drogozik.

    Amint megnyitotta a böngészőt, rögtön a hírportál ugrott fel elsőnek, és Connornak nem is kellet sokat görgetnie, hogy megtalálja a hírt, amiről anya beszélt.

„Agresszív földönkívüli rombolja a belváros utcáit!” – üvöltötte a főcím, és Connor ráklikkelt a cikkre. Az oldal pillanatokon belül betöltődött, és a fiú olvasni kezdte a szöveget.

 Ki meri többé azt állítani, hogy földönkívüliek nem léteznek? A mai nap ezt megcáfolta, ugyanis városunk több lakosa is felfigyelt a furcsa külsejű, fiatalnak tűnő egyénre, aki az utcákat járva ordenáré módon üvöltözött, megjegyzéseket tett más járókelőkre, és fellökött mindenkit, aki az útjába került. Járókelőket kérdeztünk a helyzetről, senki nem érti ki ez, sokan attól tartanak, eljött a világ végre. Egyenlőre semmi biztosat nem mondhatunk, mert az idegen lénynek néhány óra múlva nyoma veszett, és a Rendőrkapitányság emberei sem bukkantak a nyomára.

„Én nem tartom közveszélyesnek” – nyilatkozta a rendőrkapitány. – „Eddig nem tett semmit, amivel ártott volna nekünk, csupán hangos volt, és kötetlen. Remélem ez így is marad. Kérek mindenkit, őrizze meg a nyugalmát, és ha esetleg szemben találja magát a lénnyel, semmiképp se essen pánikba, hanem hívja a 107-et. Köszönöm.”

Az esetről képek és videófelvételek is készültek, amelyek megtekinthetők az alábbi linken.

Connor idegesen a magadott linkre kattintott, és hirtelen valami kellemetlen bizsergés kerítette hatalmába, amikor megpillantotta az első fényképet a lényről.

  Egy fiú volt, talán még korabeli is lehetett volna. Irizáló kék bőrére rávetült a fény, vörös haja olyan volt, mintha valódi tűzből állna. Narancsvörös szemében Connor számára ismeretlen hév lángja lobogott. A lény maga volt a megtestesült magabiztosság. Kihúzott háttal állt, csípőjén lazán lógott kissé kopott farmerja, fekete bőrdzsekit viselt, fülén pedig egy jókora fejhallgató foglalt helyet.

  Connor hátán végig futott a hideg. Tovább lapozott egy másik képre, ami a másik oldalról készülhetett, mert eddig nem vette észre a fiú bal szeme köré tetovált cirkáló mintát. Laza mosollyal pózolt a kamerába, a következő képen pedig még kacsintott is. Connor mérgesen fújta ki a levegőt, és ellökte magát az asztaltól. Mi a fenét képzel ez magáról? Kiment a konyhába, és egy kistányérra néhány darab kekszet vett magának. Visszament a szobába, és egy videóra kattintott. Csak tíz másodpercből állt. Az első pár másodpercben még csak a tömeg látszott, majd egy pillanattal később a kék bőrű srác a kamera elé ugrott, majd egészen közel hajolva, mély hangján megszólalt:

    - A nevem Ray. – Egy flegma vigyor kíséretében két ujjával intett a kamerának, aztán eltűnt a tömegben.

Connor összeráncolt homlokkal dőlt hátra a székében, és csak úgy kattogott az agya. Ez a fickó teljesen bolond, de legalább ártalmatlan. Na de hogy hogy keveredett ide és miért, arra tippje sem volt. Szívesen elbeszélgetett volna egy kicsit ezzel a magát lehengerlően jóképűnek gondoló sráccal.

    Ekkor halk léptek zaja ütötte meg a fülét, és felnézett. Elly állt az ajtónyílásban.

    - Elly? Miért nem alszol? – nézett rá kérdőn a fiú.

    - Nem jöttél haza – suttogta szemrehányóan a kislány, és belépett a szobába.

    - Jól vagyok – felelte Connor. – Nem történt semmi baj.

Elly a képernyőre nézett.

    - Ismered Rayt?

    - Nem, most láttam először.

    - Kár, pedig tök jó fej.

    - Ezt úgy mondod, mintha te ismernéd.

Connor felkapott egy kekszet és elroppantotta a fogai közt.

    - Ismerem – mondta Elly tágra nyílt, ártatlan szemmel.

    - Tessék? – Connor szájában megállt a falat. – Honnan ismerheted? Nem is találkoztál vele!

A kislány arca hirtelen eltorzult, és vörös foltok jelentek meg a bőrén. Néhány pillanat múlva kibuggyantak az első könnycseppek is.

    - Sosem hiszel nekem!

    - Dehogynem hiszek! – A fiú Elly szájára tapasztotta a tenyerét, így próbálva meg elhallgattatni. – Hagyd abba a sírást, felébrednek anyáék!

Elly hüppögve elhallgatott, és apró kezével Ray felé intett.

    - Voltunk anyuval a boltban, miután te elmentél gitárra. Amikor végeztünk, még odaszaladt a közeli újságosbódéhoz, mert észrevett valakit, akit ismert. Én addig a játszótéren vártam rá. Ray a mellettem lévő hintába pattant bele. Először megijedtem tőle, de aztán nem bántott, és nagyon kedves volt.

    - És… anya? – Connor alig mert levegőt is venni, nehogy elszalasszon akár egy szót is abból, amit Elly mond.

    - Anya nem látta meg. Ray elment, mielőtt visszajött értem.

    - Nekem nem tűnik szimpatikusnak – vonta fel a szemöldökét Connor, és sanda pillantást vetett a kék fiú fotójára.

Elly rámosolygott a sötétben.

    - Pedig nagyon hasonlítotok ám! – Ujjával a képernyőre bökött. – Még a piercingetek is ugyanott van!

Connor megérintette a kis fémkarikát a bal szemöldökén. Most, hogy alaposabban megnézte, neki feltűnt a kis testékszer, ami valóban ugyanott helyezkedett el Ray szemöldökén is.

    - Ez nevetséges – motyogta félhangosan, de igazából azt se tudta, mire mondja.

    - Szerintem inkább érdekes – csillogott Elly szeme izgatottan. – Szerinted nem?

    - Nem, Elly, azt hiszem túl késő van. Neked főleg. – Az ajtó felé tessékelte kistestvérét. – Menj szépen aludni.

A lány arcán duzzogó kifejezés jelent meg, de aztán megenyhültek a vonásai.

    - Mindig ezt csinálod – kuncogott jóízűen.

    - Micsodát?

    - Ha valami, amit hallasz és nem tetszik, úgy teszel, mintha nem is létezne. Ez olyan mókás – kacarászott tovább, Connor pedig megcsóválta a fejét. A mozdulat tele volt fáradsággal és türelmetlenséggel.

    - Na, épp eleget csiviteltél mára. Most pedig eredj, vissza az ágyba!

Amint húga elhagyta a szobát, Connor újra megnézte magának a képet. Valóban fedezett fel hasonlóságokat közte és Ray között. Az orruk íve ugyanaz volt. A szemük formája is. Mi ez a furcsa egyezés?

Kilépés nélkül nyomta ki a laptopot, nem akart többet agyalni a dolgon. Egy hosszú, pihentető alvásra vágyott csupán, ami után elfelejtheti ezt a napot.

    Egy gyors zuhany után bebújt a takaró alá, és lehunyta a szemét.

Azonban csak nem jött álom a szemére. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Raynek valamilyen formában köze van az eszméletvesztéséhez. Mi van, ha ez a srác művelt vele valamit, amíg öntudatlan volt? De még ha ez az elmélet igaz is volna, akkor sem tudta hova tenni a hirtelen fájdalmat és rosszullétet, ami a zeneiskolában rájött.

A zene okozta volna?

Erről eszébe jutott a gitár óra. Vajon elment rá? Hol van az új hangszere, amire oly óvón vigyázott? Keserűség öntötte el a szívét a gondolatra, hogy esetleg valami baja esett.

    Átfordult a másik oldalára, és megdörzsölte az arcát. Akármilyen furcsa és nem idevaló Ray, Connorban felötlött a vele való találkozás elmélete. Talán ő megadhatná neki a válaszokat, akár jók, akár rosszak.

    Már tizenegy óra is elmúlt, és hiába parancsolt rá az agyára, hogy hagyja abba a pörgést, nem járt sikerrel, és nem tudott elaludni. Ide-oda forgolódott az ágyban, hiába számolt bárányokat, vett mély levegőt, vagy próbált teljesen mozdulatlanul feküdni, végül csak a végkimerültség hozta meg a békés öntudatlanságot.