Negyedik fejezet

Ájulás

Robin ököllel rávert az ajtóra, mire Tina megcsóválta a fejét.

    - Hagyd már abba és menjünk.

Robin figyelmen kívül hagyta a beszólást, és Lolára meredt.

    - Kapcsold már ki!

Lola összerezzent az éles hangra, és megbántva kinyomta a zenét. Az édes csend betöltötte a folyosót, egy pillanatra egy hang sem hallatszott.

    - Szerintem becsöngettek – szólalt meg óvatosan Alex, és fürkészve végignézett a kihalt folyosón.

    - Connor, utoljára mondom, gyere ki! – kiáltotta Robin, Lola pedig izgatottan tördelte a kezét. Tina unottan rágózott.

Hirtelen kinyílt a szertár ajtaja, és a fiú lépett ki rajta. Robin már vette is a levegőt, hogy megkérdezze, mi a franc volt ez az egész, de amit Connor arcán látott, megállította. A fiú szemében színtiszta rémület és értetlenség csillogott.

Robin megköszörülte a torkát, és kicsit nyugodtabb hangnemben kérdezte:

    - Jól vagy?

Connor bizonytalanul biccentett, ám látszott rajta, hogy körülbelül azt sem tudja hol van.

    - Elnézést, nem tudom mit gondolnak magukról, de a csengő mindenkire vonatkozik! – harsant mögöttük egy éles hang, amit hallva, Connorék egy emberként fordultak meg. Az idősödő matematikatanár állt mögöttük, orrára csúszott szemüvege mögül szigorúan nézte őket.

    - Elnézést – hebegte Lola. – Már megyünk is. Majd találkozunk! – vettet jelentőségteljes pillantást Robin irányába, a lány pedig biccentett.

    - Gyere! – Megragadta Connor karját, és húzni kezdte maga után. A fiú kábultan pislogott, homlokán verejtékcseppek ütköztek ki.

    - Hova megyünk? – motyogta kásás hangon. Robin hátra nézett a válla felett, és aggódva csóválta a fejét.

    - Az orvosiba.

Connor nem reagált, hagyta, hogy a lány vezesse. Miközben szelték a folyosókat, az agyát betöltötték az ájulása előtti képek. Emlékezett a tiszta, megdöbbentően erős fájdalomra, ami abban a pillanatban cikázott át a testén, amikor meghallotta a Lola telefonjából szóló számot. Mi köze lehet ennek a zenének?

  Robin megtorpant egy ajtó előtt, és bekopogott.

    - Menj! – engedte el a fiút. – Mond el, mi történt, majd ők segítenek neked.

Connor lenyomta a kilincset, és beljebb lépett. Az asszisztens sétált oda hozzá, és összehúzott szemmel méregetni kezdte.

    - Miben segíthetek? – kérdezte. Connor megköszörülte a torkát, ám hirtelen azt sem tudta mit mondjon. Mégis, hogy magyarázhatná el, ami történt, amikor még ő maga sem képes megérteni?

    - Elájultam – mondta végül. Ekkor már a suli orvos is odajött, és leültette a fiút egy székre.

    - Mi történt? – kérdezte barátságosan.

    - Nem is tudom… Ebéd után történt. Vagy közben…

    - Falfehér vagy azt látom. Gyere, megmérjük a vérnyomásodat.

Connor hagyta, hogy feltűrjék a ruhája ujját és szinte teljesen elszorítsák a karját a vérnyomásmérővel. Az orvos hümmögött.

    - Teljesen normális. Akkor valami más állhat ennek a hátterében.

Kicsi lámpával belevilágított a fiú szemébe, megnézte a torkát, felfektette a vizsgálóasztalra, és megnyomkodta a hasát, tulajdonképpen minden olyan vizsgálatot elvégzett, aminek köze sem volt egy esetleges ájuláshoz, de Connor tűrte. Nem tudta, mennyi ideje lehet itt, és hogy Robin vár-e még rá, vagy már elment az órájára.

  Az orvos végül leültette a vizsgálóasztalra, és egy zacskó szőlőcukrot, meg egy pohár vizet adott neki.

    - Pihenj egy kicsit, lehet, hogy csak kimerültél. Ha bármi van, szólj nekem, vagy Nicole-nak – intett az asszisztens felé, majd miután Connor bólintott és megköszönte a segítséget, magára hagyta a fiút.

    Connor a zacskóba nyúlt, és kivett két szem cukrot, majd a szájába dobta őket. Azonnal olvadozni kezdtek a nyelvén, néhány korty víz segítségével pedig hamar feloldódtak. Hanyatt feküdt a lefóliázott asztalon és lehunyta a szemét. Teljes csend vette körül, az agya pedig megállás nélkül zakatolt. Egyszerűen nem talált logikus magyarázatot arra, ami történt. Ráadásul nem először. Igaz, most talán rövidebb ideig tartott, mint legelőször, bár ebben nem lehetett biztos, mert az időérzékét teljesen elvesztette az ilyen alkalmakkor.

  Mind két kezével végig szántotta a haját, és a szemüvege alá benyúlva megdörzsölte a szemért, de úgy, hogy csillagokat látott. Felült, kiitta a maradék néhány korty vizet, majd, amikor távozni készült, az orvos jelent meg előtte.

    - Már jobb az arcszíned – állapította meg. – Biztos jobban érzed magad?

Connor bólintott.

    - Igen, köszönöm.

Elhagyta az orvosit, és bár nem lepődött meg azon, hogy Robin nincs ott, egy kicsit elszomorodott, mert azért félig meddig arra számított, hogy a lány várni fog rá.

  Az óra utolsó tizenöt percére esett be, és miután tőmondatokban elmondta a bent lévő tanárnak, hogy mi történt, le is ülhetett a helyére, hátra, a megszokott kis sarokba, ahol senki nem figyel rá. Végül nagysokára megszólalt a csengő, és Robin abban a pillanatban pattant fel a székéről, majd sietett oda Connorhoz, hogy megkérdezze mit mondott az orvos.

    - Minden normális. Semmi rendellenességet nem vett észre rajtam – kortyolt bele a fiú az üdítőjébe.

    - De hát az hogy lehet? – csodálkozott a lány. – Emberek nem csinálnak ilyeneket csak úgy…

    - Tudom, én sem értem.

Robin végigsimított egyik karamellszínű tincsén, és elgondolkodva rágni kezdte az ajkát.

    - Rá fogok jönni – fogadkozott, aztán hirtelen elvigyorodott. – Vagy csak ennyire nem tetszett a dal, amit Lola mutatott?

Connor szája széle mosolyra húzódott, és kicsit enyhült a fojtogató feszültség, ami ránehezedett.

    - Meglehet – biccentett nevetve.

Robin mosolyogva megcsóválta a fejét, aztán elővette a telefonját.

    - Loláék azok. Azt kérdezik, jól vagy-e. Írhatom nekik, hogy igen?

    - Persze.

A lány pötyögött egy sort a telefonját, és amikor eltette Connor véletlenül megpillantotta a háttérképet. A kék bőrű lény volt, ami mostanában tűnt fel a város utcáin. Nem hagyhatta szó nélkül.

    - Ray a háttérképed? – kérdezte csak úgy mellékesen.

    - Aha – mosolygott Robin csillogó szemmel. – Olyan helyes! Bárcsak találkozhatnék vele! – sóhajtott fel ábrándozva. – Szerinted szépnek találna? – fordult hirtelen a fiú felé.

    - Nem – csúszott ki az első szó Connor száján, ami eszébe jutott. - Nem úgy értettem! – kiáltott fel rögtön, amint tudatosult benne, hogy mit is mondott az imént. Robin elkerekedett szemmel nézett rá, aztán csak hátrált egy lépést, és ideges mozdulattal lesimított néhány képzeletbeli gyűrődést a ruháján.

      - Hanem?

      - Úgy értem, te gyönyörű vagy, nagyon is, de azért annyira nem, mármint, dehogynem, csak Raynek nem, mármint remélem, hogy nem, vagyishogy… - makogott Connor össze-vissza, és néhány kínos másodperc múlva jobbnak látta inkább befogni a száját, mielőtt még jobban elsüllyedne szégyenében.

    Robin összeráncolt szemöldökkel nézett rá, láthatóan nem igazán tudta, mit szóljon. Végül megrázta a fejét és csak ennyit mondott:

      - Néha nagyon fura tudsz lenni, ugye tudod?

Connor szégyenlősen elmosolyodott, mire Robin nevetve a vállára kapta a táskáját és elhagyta a termet.

***

      - Milyen volt a napod? – kérdezte Anya, amikor Connor hazaért. A fiú sóhajtva csóválta a fejét, majd lerúgta a cipőjét és ledobta magát a legközelebbi székre.

     - Szóval inkább ne firtassam – bólintott az asszony megértően.

    - Inkább ne – értett egyet a fiú. – Elly?

Anya a ház másik irányába mutatott.

    - Játszik a szobájában. Minden rendben vele. – Az asztalra könyökölt, és félre söpörte a frufruját a homlokából.

    - Tényleg, hogy működött tegnap az új gitárod?

    - Nagyon jól! – felelte Connor talán kicsit túl sietve, és nyelt egy nagyot. Azóta sem tudja, hol lehet imádott hangszere, és hideg borzongás futott végig rajta a gondolatra, hogy mi történhetett vele azon az éjjel.

    - Egyszer majd szeretnélek hallani, ahogyan játszol – mosolyodott el Anya, és szemében felcsillant a fia iránt érzett büszkeség.

    - Talán majd máskor – felelte Connor sietve, és a szobája felé vette az irányt. Nem érezte jól magát. Bár minden erejével azon volt, hogy ezt az egészet a különös eszméletvesztéseknek tudja be, nem tagadhatta, hogy rossz kedvében velősen közre játszik Robin megmagyarázhatatlan vonzalma Ray iránt. Connor elképzelni nem tudta, mi tetszhet a lánynak abban a felfújt képű lényben, aki még csak nem is ember. Kínjában már arra gondolt, milyen jó lenne, ha a rendőrök elkapnák, és bezárnák egy jó kis cellába. Akkor talán Robin elfelejtené…

    Lehuppant az íróasztala mögötti székre, és bekapcsolta a laptopját. Félig kíváncsian, félig félve böngészett a hírek között, de megnyugodhatott, ugyanis a kék fiú nem bukkant fel ismét. Maradjon is így! Bosszúsan kifújta a levegőt, és hirtelen elszégyellte magát a féltékenykedése miatt. Nevetséges az egész. Mit is gondol? Hogy majd a csendes, gitározó srác hirtelen képes lesz normális emberi kapcsolatok kialakítására? Ugyan már. Ahhoz minimum egy csoda kéne.